"A délelőtti gyér fényben, ott ült Máthé Ferenc bácsi, az állomás épülete melletti Pléhjézus oszlopát támasztó köven. Messziről látszott, ráért. Pon-tosabban, már réges-régen itt lehetett. Hogy teljesen feketében volt, annak több magyarázata lehetett, de aki a békétlen hátra tolt kalapot meglátta, az már a környékről is igyekezett igen messzire jutni. Feri bácsi Kerekszegen, olyan ember hírében állott, aki nem bírja a rendetlenséget, de a hibák egymásra aggatását sem. Ha segedelmére volt valakinek, azt elég volt megköszönni. Ha nem kérték a segítségét, akkor is szívesen tanácsolt. Aki szavát megfogadta, az nem sokat csalatkozott. Aki nem fogadott szót, az bőséges korholásban részesült. Mindenkivel meglehetősen rendben volt a szénája. Most, hogy a kalapja így elállt a fejétől, csak az lehetett, hogy Jézussal állt meg egyezkedni. Meghallgatásra, ha ugyan talált, de valamiben nem jutottak tovább. Csak nézett mereven előre, mondanám valami felé, ha azt ki lehetne találni, merre. A félbe maradt mondat ott ló-gott a levegőben, Jézus nem beszélt, az öreg meg várta Jézus szólása hangját. Mert az öreg már nagyon közel került a hetven évhez, még most is sokat dolgozik, ahhoz pedig erő, egészség és szerencse kell. Ferenc bácsi református ember voltában furcsán látta az égi világot. Úgy gondol-ta, megteheti, hogy a feszített Jézust kéri, közvetítsen neki az Öreg Isten-nél. Még a keresztvetéstől sem riadt vissza, csak Jézus előtt eléggé ked-vesnek mutatkozzék, kívánsága elutasíthatatlan lehessen. Most is termé-szete ellen való türelemmel várt. "